Felfedező

Azt hiszem kicsit félreértettük egymást. :D Én azért hisztizek, mert nincs komment. Nem azért, mert nem járnak erre. :'D Azzal teljesen elégedett vagyok. :D
Ne legyetek lusták! :D
Leah Xx
U.i.: Mióta mondta az egyik névtelen, hogy gyakori kérdéseken is keresnek blogokat, felnéztem arra, és valaki ajánlotta mind a két blogomat, mert Liames és csak AWWWW. :D

21. fejezet

 - Sajnálom, de nem tudok elképzelni melletted senkit sem - ráztam a fejemet Alexre nézve.

 Egy csendes, dizájnos étteremben reggeliztünk, ahova apáék rángattak minket. Mindig ilyen helyekre mentünk, mert titkon azon versenyeztek, hogy ki tudja elvinni a másikat a legelegánsabb étterembe. Mi pedig csak mentünk utánuk, mert éhesek voltunk. És reggel lévén még nem nagyon volt agyunk az ész érveléshez, hogy rábeszéljük őket egy sarki kávézóra, ahol normális kaját is adnak.

 Natival az oldalamon ültem, Alex és Phil velünk szemben, apuék pedig az asztal távolabbi végében. Heves beszélgetést folytattak, és legtöbbször nem figyeltek ránk. Mikor kis tizenévesek voltunk még azt is az orruk előtt beszéltük meg, hogy este kiszökünk vagy csak hatalmas sületlenségeket mondtunk, hogy megnézzük, figyelnek-e ránk. Aztán bármit is akartunk végrehajtani a reggeli terveinkből este, mert Bill mindig ott volt. Ő volt az, aki reggelente figyelt mindenre. Végül is ez volt a dolga..

 - Most azt mondod, hogy nem elég jó nekem senki sem, vagy hogy képtelenségnek tartod, hogy bárki is megmaradjon mellettem? - kérdezte Alex hunyorogva, a kávés csészéjét a szája elé emelve.

 - Mindkettő - mondta Nati egy hatalmas ásítást elfojtva.

 - És mégis mióta vagy együtt a hercegnővel? - kérdezte Phil a croissantját vágva.

 - Az után ismerkedtünk össze, hogy az egyetemre mentem. Ismertek - vont vállat -, felfedező útra mentem, haverkodtam és próbáltam minél több információt gyűjteni a helyi eseményekről. - Alex mindig is az események középpontjában akart lenni és semmiről sem lemaradni. Nem is kellett rajta túl sokat fáradoznia, mert a személyisége úgy vonzotta a legkülönfélébb bajokat és eseményeket, mint a mágnes. Néha hihetetlen volt, hogy csak egy sétára indultunk a tengerparton, majd egy fesztiválon lyukadtunk ki a belvárosban... Valahogy mindig sikerült neki.

 - És ugyan olyan felfedező, mint te? - Érdeklődött Nati az állát a kezeire támasztva.

 - Igazából... - Alex a semmibe nézve elmosolyodott - Eddig mindig azt éreztem, hogy mennem kell és csinálnom valamit, különben lemaradok valamiről... - Letette a kávés csészéjét, ami üresen koppant az asztalon. - De mióta megtaláltam őt, és tisztában vagyok az érzéseimmel, már nem érzem ezt.

 - Boszorkányság! - Fújt Nati, mint egy macska.

 - Ne értsetek félre, voltunk mi is kalandozni, eltévedtünk Velencében és felosontunk az Eiffel torony tetejére együtt, de - megrázta a fejét és az arcára bárgyú mosoly ült ki - már nem muszáj elmennem. Most már egy helyben tudok maradni és nem érzem azt, hogy fel kell másznom valamire vagy újabb kalandokba kell belevetnem magamat.

 Pár perc csönd után, miközben mind a hárman Alexre bámultunk, Phil halkan szólalt meg.

 - Neked komolyan bekötötték a fejed. - És igaza volt. Alex volt a leghiperaktívabb a kis csapatunkból. De ő csak elnevette magát.

 - Ez a szerelem haver - lapogatta meg a vállát a még mindig hitetlen képű Philnek.

 - Ha a szerelemmel az jár, hogy teljesen megváltozol, akkor nekem nem kell belőle - tolta el maga elől az ételt Nati és karba font kézzel hátradőlt.

 - Nem nem - ingatta a fejét Alex mosolyogva. - Nem megváltozol, csak... - kereste a megfelelő szót - én lenyugodtam - tárta a szét a kezeit.

 - Visszatérve a kérdésedre: nem hittem, hogy találsz valakit, aki képes lesz erre. - Alex szemeit fürkészve előrébb csúsztam a széken. - Valahogy sejtettem, hogy eljön majd ez a nap - folytattam elmosolyodva. - A nap, amikor már nem kell többet azon stresszelni, hogy mivel kell elterelni apuék figyelmét, hogy beszökhessetek egy pince ablakon vagy hátsó ajtón.

 - Ezekről a pillanatokról még nem feltétlenül kell lemondani. - vigyorodott el Alex. - Attól, hogy még nem fogom belekeverni magamat hatalmas őrültségekbe nap mint nap, még havonta lehet, hogy sor kerül rá.

 - Gondolj csak bele: én, mint otthon ülni, kötögetni, olvasni, tv sorozatokat nézni... - Nati megrázta magát, mint egy kutya eső után.
 - Azt hiszem itt már nem rólam van szó - nézett barátnőmre Alex felhúzott szemöldökökkel. - Hogy is hívták a kis barátodat? Harry?
 - Hát ha rajtam múlik, nem látod majd többet - puffogott Nati.
 - Csak azért mondod ezt, mert félsz - mutattam rá a nyilvánvalóra.
 - Igen. Félek attól, hogy életem hátralévő részét azzal fogom eltölteni, hogy otthon maradok és terebélyes hátsót növesztek - hisztérikus hangja zavart pillantással párosult.
 - Nem hiszem, hogy ettől kéne félned - szólt közbe Phil. - Még csak randiztok, és amint túlvagytok még pár randin, majd úgyis rájön, hogy képtelenség téged féken tartani.
 Nati gyilkos pillantást vetett a bátyámra.
 - Szerintem nem olyan szörnyű szerelmesnek lenni - tologattam a kiürült teás bögrémet magam előtt. - Boldog leszel tőle és érzed, hogy szeretnek. Tudod, hogy valahol valaki éppen rád gondol és hiányzol neki.
 - A szerelem nem csak annyi, hogy érzelmileg egy emberre fókuszálsz - könyökölt Alex az asztalra. - Az egész világhoz máshogy állsz hozzá. Színesebbek lesznek a képek és ha szerencséd van, megtalálod a másik feled. Azt, akivel kiegészítitek egymást. Bármerre mész, lesz valami apróság, ami a másikra emlékeztet, egy mozdulat, egy tárgy, egy szín... Bármi és akkor tudod, hogy minden rendben lesz. Mert megtaláltad azt, akivel minden rendben lesz.
 - Nézzetek ránk - dőlt hátra Phil, mire mindenki vetett egy pillantást a másikra. - Itt ülünk és ilyenekről beszélgetünk. Két éve még azt terveztük, hogy melyikünk ugorjon ki az ablakon elkötni egy furgont, míg a másik három eltereli a londiner figyelmét, majd addig faljuk a kilométereket, míg a tengerhez nem érünk.
 Az emlék mindenki arcára mosolyt csalt. Még Nati is halványan elmosolyodott.
 - Néha még mindig fáj a bokám - fűzte hozzá Nati, mire mindenki nevetni kezdett.
 - Mikor lesz az esküvő? - kérdeztem Alexet.
 - Júniusban.
 - Hűha! Az marha közel van - füttyentett Phil.
 - Görögországban egy kisvárosban lesz - osztotta meg velünk Alex mosolyogva.
 - Elénekeljük a Mamma Miát is? - kérdezte szarkasztikusan Nati.
 - Akkor addig valami nagyot kell alkotnunk. Csak egy lezárás képpen. Egy utolsó buli. - Phil figyelmen kívül  hagyta barátnőm mondatát és teljesen felpörgött a gondolatra. A szemin látszott az izgalom csillogása.
 - Mikor megyünk? - kérdeztem én is átvéve az érzését.
 - Májusban. Mikor végeztünk a vizsgáinkkal - kapcsolódott be Nati a tervezésbe.
 - És most hová megyünk? - Adta meg magát a három szempár szuggerálásának pár perc után Alex.
 - Akárhová - vont vállat Phil.
 - Akkor ez egy hosszú kirándulás lesz - vihogtam el magamat.
 - Június 16-ig el kell jutnunk Görögországba. Egyben, ha lehet. Semmi gipsz - szögezte le Alex.
 - És nem játszunk Másnaposokat sem - fosztottam meg Philt a klisés gondolataitól.
 - Akkor legyen egy hét - mondta Nati. - Egy hét, egy furgonban, egy földrészen.
 - Európában - vágta rá Phil.
 - Oh istenem - sóhajtott nagyot Alex. - Tervezgetünk, tervezgetünk, majd jól orra esünk - vihogott a saját mondatán, majd folytatta. - Nem tervezünk. - Alex sosem tervez. Első szabálya, szerintem. - Májusban, mikor végeztek a vizsgáitokkal - a mutató és a kisujjával ránk mutatott Natival -, mind összepakolunk és vonattal Párizsba megyünk. Onnan bepattanunk egy furgonba és játszunk.
 - Ez az az oldalad, ami hiányozni fog - vetette át a karját Phil Alex vállán.
 - De ha eltervezzünk, hogy Párizsba megyünk, akkor az már terv - mutatott rá Nati.
 - Shut up! - Vágta hozzá Alex a szalvétáját Natinak.
 Nevetgélve és jókedvűen hagytuk el az éttermet, míg apa és Spenc bácsi üzletről beszélgettek. Szerettem, mikor így együtt vagyunk. Ez a családom.

A kocsiban Alex mellé kerültem.
 - A te barátodat hogy is hívták? Liam? - Felsőtestével felém fordult, így a teljes figyelmét rám fordította.
 - Még csak egy randin voltunk - válaszoltam neki a telefonomba temetve a képemet.
 - Nem úgy tűnt, mintha még csak az alapoknál tartanátok. - A szemem sarkából láttam, hogy vigyor foglalja el az arcának 50%-át.


U.i.: kaptam kritikát egy nem rendszeres olvasótól, amit megtalálhattok ITT. Fogalmam sincs, hogy miért felejtettem el, hogy hogyan kell párbeszédeket írni. Eddig tudtam, és kiszúrta a szememet, de úgy látszik, hogy tudat alatt csakazértis elkövettem... :'D

Most rövid lett, mert problémáim vannak, de remélem hamar túllendülök rajta és az elkövetkezendő 2 hétben többet tudok ezzel a bloggal foglalkozni.